Ma tudtam meg, hogy a legjobb kolleginabarátnőm anyukája meghalt. És ... Kiborultam. Hogy miért? Mert szembesültem azzal, hogy voltaképp 2007 óta évtizedeken át színleltem mások előtt, hogy "ünnepelek". Pedig soha nem voltam ott igazán lélekben. Elfojtottam és mélyre temettem a 2002-ben (is), anyukám által megélt, hosszan tartó szenvedés folyamatánák látványát, mely az év decemberében tetőzött; s majd az azt követő halál okozta veszteség fájdalmát.
Tudom, hogy az élet velejárója a halál. Hogy vannak dolgok, amiket el kell tudni engedni, vagy legalább megpróbálni azt. Így a mai nap második szembesülése/felismerése az volt (ami úgy zuhant rám letaglózva, mint egy nukleáris atombomba), hogy voltaképp még mindig nem tudtam a távozását feldolgozni, s nem tudtam a lelkem mélyén az egészen túllépni és elengedni őt. Ahhoz is 2 év kellett, hogy egyáltalán ki tudjam mondani: "anya meghalt".
Tudom, hogy nem kell, és nem szabad a múltban ragadni. De a december nekem nem ünnep. Sem az e havi születésnapom, sem az e havi névnapom, sem a karácsony, sem a szilveszter, sem az újév első napja. Amikor elvitte a mentő. Nem tudatosult bennem, hogy azon év decembere csak a hosszú éveken/hónapokon át tartó szenvedésének a végjátéka. Hosszú nappalok fordultak hosszú kialvatlan éjszakákba az ápolása és a róla való gondoskodás során; megspékelve azzal, hogy a nemző apám naponta vagy kétnaponta be volt állva, mint a gerely, hugyban és szarban fetrengve, miközben azt szajkózta, hogy "akinek nem tetszik, le van szarva". Amikor leginkább szükség lett volna rá, természetesen akkor is a pia volt az első. S még a kórházban is én ápoltam anyut, mert akkor legalább tudtam, hogy nem csak egy magatehetetlen testként van kezelve az ápolási futószalagon. Egy magatehetetlen, mozgásában nyomorék ember mindenhol teher. Magamról tudom.
Félreértés ne essék, tisztában voltam vele, hogy az ápolószemélyzetnek nincs kapacitása folyton mellette lenni, de azt nem tűrtem el, hogy volt, hogy napokig rá sem néztek, akárhányszor kórházba került, s úgy kellett könyörögnie, hogy valaki segítsen megfordítani alatta a matracot, mert a tüskés fele volt felül, ami igenis fájdalmat okoz egy fájó testnek.
Fel vagyok kavarodva, ezért is csapongok...
Volt egy szokásunk. Akárhányszor bekerült, mielőtt eljöttem volna tőle az utolsó buszjárattal (mert volt, hogy nem engedték meg, hogy mellette ülve, vagy a kezelőben pihenjek éjszaka), mindig szavát vettem, hogy:
- "Anya, ígérd meg, hogy hazajössz! Ígérd meg!"
- "Megígérem"
Akkor tudtam, hogy hazajön. Mert megígérte, s soha nem szegte meg a nekem tett ígéretét. Hazahoztuk. S miután ez így ment hosszú éveken át, mindig tudtam, hogy kijön. Mert megígérte.
De azon az utolsó estén, amit vele töltöttem a kórházban, miközben gondoztam....
Aznap elzavartam a nővért, mert hánynom kellett a folytonos jópofizásától (nem kellett a serte-perte), mert mindíg lerítt róla, hogy egy nyamvadt ágytálhozás komoly erőfeszítésébe kerül. Szóval akkor este... Maradnom kellett volna. Mert "eljátszottuk" a szertartásunk, és akkor az egyetlen egyszer mondta azt, hogy "nem tudom megígérni, kislányom". S gombóccal a torkomban kértem újra, de csak a fejét rázta gyengén, s azt suttogta : "nem tudom". Én pedig csak fogtam az erőtlen és törékeny kezét, mert nem erőszakolhatom rá senkire az akaratom, pláne úgy, hogy FEL KELLETT VOLNA ISMERNEM: akkor látom őt utoljára, mert csak ennyit mondott: "... Ne menj el". Én pedig azt mondtam, hogy de muszáj, mert megy az utolsó járat (bennem dobolt, hogy kurvára meg akartam nézni egy filmet otthon), pedig maradhattam volna. Ahogy mindig. De nem! Nekem az a kurva film fontosabb volt, minthogy legyen időm elköszönni tőle... Miért volt más fontosabb? Csak egy rohadt film! Én pedig nem köszöntem el! Csak dobtam egy futó puszit a homlokára, ő pedig bólintott egy aprót. De én nem öleltem át és mondtam neki, hogy szeretlek, ahogy MINDIG! Hogy itt vagyok, nem hagylak magadra! Egyszerűen... Kibaszottul tudnom kellett volna és nem elmenni! Ez egy olyan mély megbánás bennem, amire egyszerűen nincsenek szavak. Mint ahogy arra sincs, hogy mennyire kicseszettül hiányzik. Hogy voltaképp még mindig érzem azt az ürességet és fájdalmat, ami az elején mart, mint sav. Azt hittem elmúlik, és megfakul annyira, hogy a helyén kezeljem. De nem tudom. Az évek ezen időszakában fojtogat a legjobban, és még mindig nem bírja el a lelkiismeretem sem.
S a vicc, hogy az évtizedes terápiák alatt (amik során sosem tudtam, hogy miben kéne változást éreznem, egyáltalán mit kéne éreznem) sosem beszéltem erről a pszichológus(okk)al, semmilyen szinten. Nem tudom, hogy ezt az egészet a helyére tudom-e rakni valaha (csak kis szelete a nagy egésznek, amiket most leírtam). Vagy megbírkozom-e vele valaha ezzel a nagyon mélyre eltemetett dologgal, ami felszínre tört. Talán érthetetlen is volt mások számára, amit ki akartam okádni magamból. Viszont míg ezt leírtam, legalább abbamaradt a könnyáradat. Akkor most megint léptem egy kis lépést előre, igaz, Dr. M?
Köszönöm, hogy segített, amíg lehetett.
