A 2013-as Borderline bejegyzés kiegészítő folytatása, mint tünettársulás. Viszont csak néhány dolgot emeltem ki a doktornő írásából.
Diszociácó: piszchológiai szempontból ez eltávolodást jelent az éppen aktuális helyzetből, amikor az ember "mintha nem lenne jelen".
Enyhe és súlyos formáiból a legenyhébbel bármikor találkozhatunk, hisz ilyen az álmodozásban való elmerülés, még ha csak egy pillanatra is. Vagy ha valamit teszünk, de később nem tudjuk, hogy mit, és nem emlekszünk rá, mert éppen "elvarázsoltak" voltunk. Talán jó példa lehet erre, hogy amikor a kisfiam még kicsi volt, a feketeborsot a mikróban találtam, ő pedig aludt az ágyában este. Még posztoltam is ezt itt valamikor régen egy mondatban, ha jól dereng.
De haladjunk tovább.
Az egyik legsúlyosabb formája, az, amivel én magam is küzdök, hogy mikor kattanatom van (én csak igy nevezem). Idegennek érzem saját magam, nincs megfelelő kapcsolatom önmagammal. Ennek van hivatalos pszichológiai "címkéje", amit úgynevezett derealizációs vagy depreszoanlizációs élménynek hívnak.
Nem mennék bele az orvosi szakszavak kifejtésébe, mert nem vagyok orvosprofesszorP.hd. Akit érdekel, az úgyis utána néz.
A fentebb említett erősebb formánál a tudat és az érzés teljesen eltávolodik a pillanatnyi valós helyzettől. A disszociáció tehát voltaképpen pszichológiai és neurobiológiai védőmechanizmus, melynek célja a testi, lelki fájdalom elkerülése, illetve kikapcsolása.
A környezet nehezen érti az egyén által, igy általam is produkált, eleve amúgy is nehezen érthető viselkedésmódokat (pl. borderline személyisegzavar esetén); amelyek voltaképpen kétsegbeesett próbalkozások a disszociácitól való megszabadulásra.
Olyan jelek váltják ki a disszociációt, amelyek a traumatizació okozta félelemhez kapcsolódnak, vagy akár egy gondolat a katalizator. Vagy akár egy belső kép és/vagy viziuális hallucinació, vagy pedig egy hirtelen felbukkanó emlékkép. Ami néha a tudatalattiból is felszînre törhet akár. Vagy... Egy gyakran visszatérő rossz álomkép, melyet a tudatalattink generál a REM szakaszban. S megesik (sokszor gyakrabban mint szeretnénk), hogy emlékszünk a rémálomra.
A súlyos disszociációnak két fajtája van.
Az egyik a Freezing (lefagyás), a második az "Átváltás", ami nálam jellemzően fellép. "Átváltás" egy megváltozott, távoli tudatállapotba, amelyben érthetetlen, impulzív tevékenysegekre kerülhet sor, illetve számos tünet léphet fel. Olyanok, mint például az önsebzés, impulzív falásroham, dühkitörések.
S amit lényegébén még nagyon fontosnak tartanék kiemelni, az az úgynevezet "minden kezdet forrása": az először gyermekkorban megtörtént traumák (ami nem feltételen fizikális, vagy csak fizikális, hanem komoly verbális "bántalmazás"; netán mindkettő olykor felváltva) kedveznek a későbbi disszociativ zavarnak.
Nos ... Igen. Így már értem ezt a részt, az ok-okozatot, a "mi miért történiket", mint ahogy tapasztalom is. S ma már tudom, hogy a kattanat bármikor bekövetkezhet. Valamint hogyha nagyon erős a pszichés nyomás, amit nem csak feltétlenül a stressz vált ki, akkor felerősödik bennem a szorongás a félelemtől, ami továbbgenerálódik, és rettegni kezdjek. Rettegni, hogy... nehogy megint nagykéssel térjek észhez valahol a házban, vagy netán ismételten felszabom újra a csoklómat és a vénámat "átváltáskor".
Nem tudom, hogy meg fogod e érteni ezt valaha, dear my little son. Vagy át fogod e gondolni valaha, hogy amit te cirkusznak hívsz, az voltaképpen pont a nehezen érthető viselkedésmód, ami még össze is zavar téged. S nem vagyok ebben (sem) szakember, ez az egyik legfőbb oka a köztünk lévő kommunikációs problémáknak.
Mert nekem tényleg csak 2 problémám van teged illetően: a trehányságod körülötted s a szekrényben és az "összecsapom az't jó'van úgy".
*Sigh...*
Ma ugyan nem ezt akartam posztolni, de már ért bennem egy ilyen.
