*kimenő hívás, kicseng közepesen-hosszan, majd messenger üzenet
- Szia. Most éppen játszok, majd egy kicsit később visszahívlak. Ha még nagyon fontos, írd le. * smiley*
- Szia. Végülis... Nem vagyok olyan fontos... Játszál csak.
Tudom. Nem kell mondani. Gyerek. Kamasz. Kocka. Elmenekül a számitógépes játékokba. Mert ott jó. Ott lelazul. Ott van sikerélmény. A valóságában is akad, csak ritkán. De...
Egy ideje (jó ideje) nem kérdezed meg minden nap lefekvéskor, hogy vagyok. Régen kérdezted.
Jó ideje már nem érzem azt, hogy annyira fontos lennék számodra. Régen éreztem. Talán azért van ez, mert leszakadsz? Vagy mert képtelen vagy megbocsátani, hogy nem vagyok jó anya, mert gyáva voltam?
Tudod, ma szerettem volna az egyetlen igazi családtagommal pár szót váltani, még ha semmiségekről is, mert lehúz ez az egész inzulinos-víztőlelefántlábas-kreténtömegbenleledzős egész szarság.
Bár nem mondtam soha, de tudod, nem telt el úgy az évek alatt egy nap sem, hogy feltettem magamnak a kérdést, jó anya vagyok-e? Vagy úgy egyáltalán milyen a jó anya? A jó anya létezik vajon? Mit jelent jó anyának lenni? Tudod hányszor kántáltam, hogy sajnálom, sajnálom és mea maxima culpa? Tele vele a padlás.
Elrontottam sok mindent, s visszacsinálni nem tudom. Viszont... Te is ugyanúgy hibáztál, hibázol és hibázni fogsz, akarcsak én, hiszen emberek vagyunk. De más kimondani őszinte szívvel a bocsánatot, ami magadtól jön, mint sertepertélni 1-2 napig... Ami szintén magadtól jön, de az nem ugyanaz. Majd ha felnőtt leszel, vagy ha én már nem leszek, megérted majd. Megértesz majd sokmindent.
Nagyon nehéznek érzem most ezt az egészet, dear little my son. Hogy nap mint nap meg kell küzdenem voltaképp saját magammal. Az indulataimmal, az állandó dühömmel, a haragommal, a "nem értem miért viselkedem íggyel". A már-már antiszoc felé való hajlással is.
Nem csak neked nehéz. Ne hidd, hogy nem tudom, hogy az. S kértél, hogy legyek nyitottabb, próbáljam meg, de most még nem megy. Csak így döcög valahogy, hogy rákényszerítenek, hogy kiírjam.
Deh... Nem tudom, fog e annyira érdekelni ez az egész, hogy elolvasd valaha, és megpróbáld elfogadni, vagy megérteni. Hisz még emocinalisan félig-meddig nem vagy 16. Bár... Talán ennek semmi köze ehhez. Talán inkább a benned mélyen elrejtett empátiának, lojalitásnak és hatalmas szívednek van. Mert ott van. Csak... Csak te nem az 16 éves én vagy. Te te vagy. És ezt el kell fogadnom, bármennyire is szeretném, ha egy kicsit az akkori én volnál magas EQ szinttel. Ne értsd félre. Ettől nem vagy számomra kevésbé fontosabb. Pusztán meg kell majd idővel tanulnod, hogy a "szeretlek" az csak egy szó, amit milliárdnyian elcsépeltek.
Kérlek olvasd majd el Túrmezei Erzsébet: A harmadik című versét. Azt hiszem, akkor te is tisztábban látod.
Mert bennem az érzés akkor is megvan, még ha eldeformálódtam is; vagy legszivesebben fellőnélek műholdnak, mert olyan bicskanyitogató a stílusod. *smiley*
Sleep well.
